Egy dartonita kalandjai Angliában

Edinbra. Nem írtam el, mielőtt felháborodnál. Vagyis elírtam, de szándékosan, merthogy az itteniek így hívják. Szóval Ediben karácsonyi vásár van, úgyhogy elmentünk lángost enni. Mert simán megér másfél óra autózást egy jó magyar lángos, meg egy pohár forralt bor. Mindenekelőtt találnunk kellett egy parkolóhelyet, ami mocsok drága arrafelé, aztán felváltatni papírpénzt, mert az automata csak érmével működik. Találtunk egy bájos kávézót, ahol kaptunk enni, meg forrócsokit, aztán megnéztük a kastélyt fent a hegyen - persze csak kívülről, mert a belépő kissé borsos -, aztán jött a vásár.  Ami amúgy tök hangulatos, többszintes és van nekik még óriáskerekük is! Szóval tök jól szórakoztunk, de a gyerekvasútra azért nem ültünk fel... Bár megfordult a fejünkben. Szóval erős nosztalgia kapott el az otthoni karácsonyi vásár iránt: a forró csoki, a drága apróságok, a lángos, a forralt bor -, mert bár mindez megvolt itt is, az otthoni azért jobb.

Hát, ennek már van pár hete, de mostanra szedtem össze magam annyira, hogy elkezdjem megírni ezt a bejegyzést. A dolog ott kezdődött, vagyis folytatódott, hogy miután megnéztük a kőkört, Judittal teljesen rákattantunk a témára. Közben már eldöntöttem, hogy Karácsony után nem akarok visszajönni. A két dolog együtt azt eredményezte, hogy amikor volt egy közös szabadnapunk, elmentünk St. Andrews-ba. Ez egy elképesztő hely a tengerparton. A kilátás a végtelen tengerre állat, csak baromi hideg van, meg a katedrális romjai - tényleg wow -, aztán az egyetem épületei... Néhány fotót el is küldtem Máté fiamnak, hátha kedvet kap hozzá. Találtunk a campus mellett egy tündéri kávézót, ahol - és ez tök komoly - tanultak a diákok. (Egyébként ma van St. Andrews day, ami amolyan nemzeti ünnep Skóciában, bár ezt itt nem nagyon érezni.) Szóval káprázatos hely, ha leszámítjuk az ótvar szelet. Juditnak mondjuk nem volt újdonság a város, mivel - egyfajta hagyományként - elviszi oda azokat a kollégákat, ...

Ez a szám most valahogy kísért: 42 nap van még hátra, az előbb a telefonom aksija 42%-on állt, és hát, ugye, ennyi éves leszek nemsoká... Az élet a mindenség meg minden... Mióta nagyobbrészt a dining roomban dolgozok - reggel és este is pincérkedek - sokkal kevesebb időm jut mindenre. Pedig azt hittem, nem így lesz: délben végzek és még marad 6 és fél órám. De nem. Feljövök a szobába, eldőlök mint a zsák, és nem bírom magam rávenni semmi értelmesre. Pedig tanulni kéne, meg fordítani, edzeni vagy futni... Viszont van előnye is a dolognak: minden nap tanulok valami újat. Ez hol egy ismeretlen szó, hol valami trükk a kajakészítésről-felszolgálásról. Így tudtam meg pl, hogyan készül az igazi porrige (amikor csak lehet, azt is eszek reggelire), vagy, hogy mi az a kelta kávé. Látom, hogy a séfek hogyan tartják melegen a húsokat, hogyan szeletelik. A tányért pl felmelegítik a főtt étellel, és hideg tányért használnak a desszerthez. A sajthoz zabkekszet (is) tálalunk, meg vajat, a halhoz hal...

Az igazán buli ebben a dologban, mármint, hogy kint vagyok - amikor el tudunk menni valahova kirándulni. Múlt héten egy napra bezárt az hotel - nem volt foglalás, nem kellett senkinek se dolgozni. Reggel Judit még tipródott, hogy szaunázni menjünk, vagy kirándulni, de ugye a szauna az könnyebben elérhető, viszont mikor van egy teljes(!) napunk messzebbre utazni? Szóval összekapartuk magunkat, kocsiba ültünk és irány Inverness. Hát ööö, izé. Szóval az úgy volt, hogy néhány hete beszélgettünk az egyik kedvenc sorozatomról, az Outlnderről, és Judit elkérte az első évadot. Beleszeretett. Innen jött, hogy mivel közel vagyunk (viszonylag) némelyik forgatási helyszínhez, akár meg is nézhetnénk élőben. Ha nem láttátok: A 2. VH után egy angol házaspár második nászútra megy Skóciába, főleg a férj távoli őse utáni kutatás miatt, de a feleség, Claire az őszi napforuló idején véletlenül megérint a követ egy kőkör közepén és visszakerül kb kétszáz évvel korábbra. Az új környezetben eleinte túlélé...

Életem során többször éreztem már egy-egy esemény, döntés kapcsán, hogy válaszúthoz érkeztem, és akárhogy is döntök, mindig bennem lesz a kétely, hogy mi lett volna, ha a másik lehetőség mellett döntök. Az utóbbi napokban ez a kérdés többször is kínzott, de, ugye, ami volt, azon már nem igazán lehet változtatni, így ezen agyalni is halál felesleges. (Attól még nehéz kiverni a fejemből...) Aztán vannak olyan helyzetek is, amikor tudod, hogy ami történik, az be fog kerülni a történelemkönyvekbe (jó esetben, ha a könyv íróinak érdeke is úgy diktálja). Nekem nem sok ilyen pillanat maradt meg, de tudom, hogy az első az volt, amikor '89-ben, töriórán néztük a tévében a közvetítést, ahogy Szűrös Mátyás kikiáltja a köztársaságot. Később, szintén tévé, aggódva figyeltük a romániai eseményeket, a diktátor kivégzését, majd a délvidéki harcokat. Az öböl-háborút már egyáltalán nem követtem, a két toronyról (NEM LotR!) meg csak később olvastam, mivel éppen akkor költöztünk ki a civilizációb...

Nahát, én is benyeltem ezt a taknyolós szart. Szerencsére pont úgy jött ki a lépés, hogy most nincs teltház, szóval kaptam a héten szabadnapot. Hármat is. Igaz, az egyiket két félként, de nem panaszkodok. És, úgy látszik nagyon rongyul néztem ki, mert Judit tegnap úgy döntött, hogy el kell mennünk szaunázni, hátha segít. És segített is: ma már csak az orrom folyik, meg köhögök, mint az állat, de sokkal jobb a közérzetem. Szóval, jó lesz az. Hazafelé már sötétben jöttünk. Drágáim, Skócia éjszaka valami csodálatos. Dundee-ból kifelé az út mellett fut egy járda - nem jöttem rá, hogy gyalogosoknak, vagy bicikliseknek -, amibe kicsi, kék lámpák vannak beépítve (persze, lehet, hogy fényvisszaverősek). Egyszerűen mesés látvány! Mész az úton, melletted meg, mint valami tündérösvényen, világítanak a kék fények. Meg a sötét láthatár előtt húzódó hegyvonulat. És az - amúgy rohadtul kanyargós - útról látható, a hegy oldalába épült falu fényei. Komolyan, mint egy festmény. Az is vitathatatlan, h...

Mielőtt kijöttem, Skócia kajái közül nagyjából a Highlanderben emlegetett töltött birkabendőt, vagyis haggist ismertem, szóval nem voltak túl nagy várakozásaim, de azért... Na, mindenre rácáfolt a valóság. Az itteni kaja - lehet, hogy már említettem - katasztrofálisan szar. De komolyan. Aztán, mikor elkezdtem pincérkedni, rájöttem, hogy alapvetően velünk etetik a kutyakaját (hogy kutyából van, vagy nekik készül, még vita tárgyát képezi), a vendégeknek szánt koszt annyira nem gáz. Oké, fűszert sokat nem lát, de így legalább kijön az ételek igazi íze, nem? (Hát nem.) Persze, a Fair O'Blair-ben a kaja nem ízetlen, tehát tudnak itt másfélét is. Viszont: vannak a hotel konyháján érdekességek is, amit azért nem rossz megtapasztalni. Ilyen pl. a málnalekvár (nyami), meg a frissen facsart narancslé, a valódi tejszín, az édességek - a sticky toffee pudding valami állat - és az előételek. Parmesan shortbread. Wow. És megint csak wow. Apró is sütiféle, a tetején sárgabarack-lekvár. Meg a gre...

Nadeszóval érdekes élmény, amikor valaki olyannal laksz együtt, aki nem beszéli a nyelvedet, nincsenek közös kulturális pontok, megasatöbbi... tudjátok, mire gondolok. Tania jó fej, bírom, de néha nem egyszerű vele az élet - és most nem csak arról beszélek, hogy elképesztően kupis és utál takarítani, hanem. Hát ja. Hajnal fél egykor beszél skype-on a barátjával, fülhallgató nélkül néz spanyol(!) talkshow-t, és nem hajlandó felkelni a telefon ébresztőjére. Megvárja, hogy én ébresszem. Persze, nekem olyankor lenne még minimum egy órám aludni... Szóval nem könnyű, de azért vannak szépségei is. Nemrégiben volt itt egy magyar fiú, aki nem beszélt angolul - azóta már nem dolgozik a hotelben - és tanított pár magyar szót Tanianak, akinek amúgy hihetetlen a nyelvérzéke. Ennek eredményeképpen egyik reggel úgy köszönt, hogy "Mész a picsába, jó reggelt!". Hát ja. Mindezt elbűvölő akcentussal. Elsőre fel se fogtam. Később kiegészítettük a nyelvtudását a drágámmal is, így jött létre a cí...

Hát, az van, hogy egy ideje már nem írtam. Nem magyarázkodásként, de eléggé a padlón voltam. Persze, tudtam én, hogy nehéz lesz, de a franc se gondolta, hogy detényleg. (Merthát a forró kávéról is tudod, hogy az, de, ha beledugod a nyelved...Ugye?!) Szóval a döcögő kommunikáció a családdal, a kihagyott ünnepek, fesztiválok, bulik, nyaralás... Bevallom, tudat alatt azt hittem, nélkülem megáll otthon az élet, vagy legalább annyira hiányzom majd nekik, mint ők nekem.. de nem. És, ez - lássuk be - nem kicsit frusztráló. Aztán persze itt se teljesen  normálisak a főnökök, akadnak szervezési nehézségek, a távolság mindentől... Egyszóval annyira megborultam, mint a szülés utáni depresszió idejéén. De azért közben voltak lopott óráim, amikor - két műszak között pl - elugrottunk a tóhoz. A Clunie-hoz. Szép. De tényleg. Baromi jó volt napozni egy-két órát (teszem hozzá, a tó az kb 3-4 km, szóval azért kellett kicsinyeg sétálni) az őrült meleg 18 fokban! (Azért egyszer volt 22 is.) Igen, vé...

Szerintem már említettem, hogy az itteni idő... hmmm... hogyan fogalmazzak finoman? Szóval, kissé kiszámíthatatlan. Minap, amikor teljesen váratlanul kiderült, hogy nem kell ötig dolgoznunk, hanem már fél háromkor befejezhetjük (és még estére se kell visszamenni), eldöntöttük Judittal, hogy besétálunk Blair-be. Nem volt különösebb okunk rá, de már nagyon hiányzott a friss levegő. Odafelé még csodálatos melegben (17 fok!) mentünk, de visszafelé- hát jaj. Elkezdett fújni a szél, de valami borzalmasan, ráadásul hideg is lett, meg minden, és nekem akkor már második napja fájt a bal fülem. Nem esett jól. Judit a fejére kötötte a frissen vásárolt nyári ingecskéjét, de még az én vadiúj leggingemet is. Az Anyukadrágától kapott széldzsekim engem valamennyire megvédett, de azért befújt a kapucni alá. Mikor visszaértünk átfagyva, még a sör se esett jól. (A fülem azóta is fáj - de legalább a bal kezem se javul.) Azért az ilyen napoknak vannak ám más előnyei is. Pl, hogy el tudom intézni a mosást....

Mostmár igazán, de teljesen angliai munkavállaló lettem: megkaptam a bankkártyámat. Ez, persze, azt jelentette, hogy megejtettem az első pénzküldést haza, ami azért annyira nem egyszerű innen. Először (amíg csak számlaszámom volt, de a kártya még nem jött meg) bankon keresztül próbáltam utalni, de nem sikerült (kicsit körülményes az internet bank használata), de kártyával a TransferWise-on keresztül könnyen ment (az első tranzakció ingyenes, és Judit volt olyan drága, hogy küldött meghívót). Aztán következett (volna) a telefonvásárlás - tartsuk be a fontossági sorrendet -, mivel a kisdrága csak a Telenoros kártyát fogadja el. Kerestem az ebayen, és a legolcsóbb, amit találtam, naná, hogy kínai volt, amivel nincs is baj, csak.. Na igen, az angol bank rögtön küldött egy smst, hogy ismeretlen eladótól vásároltam, ismerem-e, válaszoljak igennel, vagy nemmel. Csakhát az O2 kártyám előző nap járt le, és időközben megrendeltem egy másikat, ami sokkal jobb kondíciókkal külföldre is enged te...

Tegnap, mivel meglepetésszerűen hamarabb végeztünk, úgy döntöttünk Judittal, hogy elmegyünk Blair-be. Gyalog, mert az úgy költséghatékony, meg különben is: kell az a kis mozgás. (Judit telefonján van lépésszámláló, így tudjuk, hogy munka közben kb. 7-8 km-t sétálunk. Tegnap - a rövid nap miatt, csak 5,2-t.) Az idő megint nekünk kedvezett, szinte megizzadtunk, mire a pár kilométeres gyaloglás végén beértünk a Tescohoz. Bementünk és vettünk kaját, amivel lesétáltunk a Ericht-hez, kiültünk ez egyik lapos kőre, és... az ezt követő jelenetet felhasználhattuk volna egy horrorfilm forgatásához. Képzeljétek el a fantasy hátteret (zubogó hegyi folyó, sötét felhők, őrülten zöld, sűrű vegetáció a parton), és a két nőt, amint puszta kézzel, éhesen ráveti magát a szaftos grillcsirkére. Mentségünkre szolgáljon, hogy volt hozzá kenyér, magnum jégkrém, kék sajt és kóla. Halljátok, a Coca-coke itt a legfinomabb. Komolyan: egész más az íze, mint otthon. De, persze, minden más is ilyen: az itteniek viszo...

Az első munkanapokat lehetetlen leírni: ismered az érzést, a mikor minden új, jószerivel azt se tudod, hol vagy? Na, én pont ezt éreztem. Szó szerint. Az első délutánon egy pillanatra szem elől tévesztettem Juditot, aztán csak álltam a hallban a kandalló előtt (amiben folyton ég a tűz - tudom már: Vándorló palota!) és nem tudtam, merre forduljak. Viszont jártam a titkos kertben, és a gyönyörű, különleges hangulatot árasztó szobákban. (Fényképek itt: fényképek ) Tényleg visszaköszönt az Outlander. Egyik délután, amikor hamarabb szabadultunk, Pati - a venezuelai, magyar származású pincérlány - elkalauzolt minket a közeli tóhoz. Azt nem tudom, mi a neve, talán Loch of Drumellie. Káprázatosan tiszta, szinte el se hittem, hogy ilyen még létezik. Mint egy mesekönyvben. Vagy a National Geographic egyik felvételén. Ekkorra a nyár épp szünetet tartott, ezért fürdeni nem tudunk - amúgy se hoztam fürdőruhát. Az első szabadnapunkon - szerencsére ugyanakkorra esett - kirándultunk egyet Dundee-ba...

Éjjel érkeztem Londonba, a Victoria Stationra. Innen, elvileg, simán el lehet jutni a Victoria Coach Stationra, ahonnan a buszok indulnak, de, könyörgöm: egyedül, éjszaka, egy zsúfolt, vadidegen városban hogy a nyavalyába tájékozódjak? Hogy máshogy: kérdezz. Kiderült, hogy a vasútállomáson, a földön különböző színű vonalak (feliratozva) vezetnek a megfelelő helyekre, pl a buszpályaudvar felé eső kijárathoz. Easy. Megabus-ra váltottam jegyet (amit aznap reggel Inga nyomtatott ki nekem az irodában). Judit óvott  ugyan ettől a járattól, mert ő már megjárta vele (persze, ezt már csak a jegy lefoglalása után beszéltük), de nekem jó tapasztalataim lettek: olcsó, viszonylag kényelmes, tudtam aludni ééés: a buszon, az ablaknál (minden ülésnél) van konnektor, emellett free wi-fi. A menetidő 10 óra, de valamit valamiért. Nem fáradtam el annyira, mint vártam. Skócia remek idővel fogadott, szinte el se hittem: napsütés, húsz fok, semmi eső. Judit eljött elém Perth-be, ami, így visszanézve n...

Hogy Tunbridge Wells miért kapta a "Royal" melléknevet, na azt nem sikerült kiderítenem, de vannak a királyi családra utaló elnevezések. Mindenesetre egy szép kisváros, és tök jó a levegője, viszont kocsi nélkül halál. A szállásunktól minden, érted MINDEN messze volt: a bevásárlóközpont, az állomás, a város széle... Csupa hegy, meg völgy, na jó, inkább hegy. Az autóvezetés Tombridge-ban rémálom volt: vagy háromszor lefőttem, kétszer kanyarodtam a rossz sávba, és az oktató folyton ismételgette, hogy kuplung fel - de legalább ez a része nem jelentett újdonságot, az otthoni oktatóm is folyton ezt nyomta. Remegve szálltam ki a végén és eldöntöttem, hogy ez nem nekem való. Persze, nem meséltem a szikár, angol úrnak a hat évvel ezelőtti balesetemről, meg, hogy azóta se sokat vezettem, és a helyi KRESZ is elég más, de ő azért megnyugtatott, hogy, ha nem idegeskedek, akkor nem lesz baj. Na ja. A szállás a hegy - na jó, csak nekem, alföldi gyereknek az - oldalában volt, szép kis há...

Gravesendbe eljutni könnyebb volt, mint gondoltam, de a lépcsők azért megint kiakasztottak. Erzsi néni elvitt a vasútállomásra, ahol nem működött a jegyautomata. (Érintőképernyős, állomásválasztós hájteh, de... haha, tisztára, mintha otthon lettem  volna.) A hölgy, miután látta, hogy fizetnék a jegyért, de a gép csak kártyát fogad el, és különben se találja a King's Crosst, beengedett a kapun. Nagyon hülyén néztem, hogy de akkor hogy fizessek? Mondta, hogy majd kifelé. Oké, ő biztos tudja. A kiszállásnál az ajtó - jegy hiányában - nem engedett át, de az itteni hölgy is, miután elmagyaráztam a helyzetet - gond nélkül átengedett. Jó, mondom, de hol fizessek? "Balra" - válaszolta, én meg engedelmesen megkerestem a gépeket. Volt vagy tíz, de csak egy olyan, ami elfogadott bankjegyet. A korláthoz toltam Böhömkét (a bőröndöm ekkorra már saját nevet kapott) és próbáltam venni egy jegyet. De csak innen tudtam volna oda, visszafelé - logikusan - nem működött. A biztonsági őr zökke...

Sima út volt: semmi végső állomásos fíling, sikoltozás, vagy döcögő leszállás, sőt később is annyira simán ment minden, hogy az szinte ijesztő. AZ első benyomásom Londonról: rohadt sok a lépcső! Gondolhatjátok, egy 22 kg-os bőrönddel caplattam fel és alá, és csak egyetlen helyen találtam liftet. Majd megszakadtam (és persze megfogadtam, hogy soha, de soha többet nem utazok ekkora pakkal), de szerencsére Erzsi néni elém jött, így aztán megúsztam két buszozást. Vagy egy városi körtúrát megpakolva. Az angolok dilisek. Komolyan.Az első sokk (a lépcsők után) akkor ért, amikor be akartam dugni a laptopot. Más a csatlakozó! A második a villanykapocsoló volt: többnyire egy madzag, ami lelóg a plafonról. A szobák szűkek, a kertek aprók, de gyönyörűek, rengeteg a rózsa, és az egész olyan... liliputi. Valójában rosszkor érkeztem, mivel NI number nélkül nem tudtam bankszámlát nyitni, csak egy feltöltős sim kártyát intéztem (egy kedves, pakisztáni fiúval, aki vicces akcentussal mondta, hogy ...

Az igazán nagy szerencsém a barátaimmal van: csúcsszuper barátnőm, Moncsi, feljaánlotta, hogy kivisz a reptérre. Csütörtök hajnal 5-re! Nem tudom, amúgy hogy oldottam volna meg... Megjött a vaterás GPS is, mert tudja a franc, mi lesz a céges kocsiban, de be se kapcsolt. Nagy nehezen fel tudtam annyira tölteni, hogy ránézzek, éééés: bakker, ezen nincs Anglia térkép. Legalább két óra arra ment el az életemből, hogy kibogarásszam, igen, van letölthető térkép cca 30 fontért. Bakker, nem erre kell a pénz! Szóval nem vettem meg, majd a teló segítségével tájékozódok. Amire nem gondoltam, hogy az új feltöltős csomagomban nincs adatforgalom... Hú, mennyit szívtam ezzel! De, legalább sok xp. A bepakolás után lemértük a bőröndöt: 20-22 kg. Szar a mérleg, nem lehet pontosan tudni, de benne leszek. Utána meg sima ügy, London világváros, a gurulós bőröndnek nem fog kitörni a kereke, mint a debreceni utcákon... A srácok kérték, hogy mielőtt indulok, hajnalban ébresszem fel őket, hogy elköszönhessün...

A döntés és a repjegy lefoglalása után kezdődött a bolondokháza: próbáltam mindent egy időben intézni: amikor valami az eszembe jutott, hogy, ja, azt se kéne elfelejteni, akkor leírtam. Jobbára. Szerencsére az EUn belül nem kell útlevél, elég a személyi, de azért, így visszanézve, lehet, hogy meg kellett volna csináltatni. De nem, mert inkább az útra kell a pénz. Takarítottam, pakoltam, mert még beköltözés alatt álltunk, bankba szaladtam, meg a mobiltelefon szolgáltatóhoz, mert az én számom volt az előfizetéses, és azt, ugye, nem kéne kihozni, két kör, mert akkor már a gyerekékét is váltsuk át olcsóbbra, de közben kell bőrönd, de mekkora? Mert a Wizzair megadja a max méreteket, meg kézitáska, ja, de az van, mert Anyuka drágától pont most kaptam egyet, ami tökkkkéletes, meg egy telót is, de annak elromlott a kijelzője, sajnos, pedig imádtam. Kellett volna egy duálsimes, kártyafüggetlen, de mindegy, majd veszek odakint. Erre most nem maradt zsé. Jegyzeteltem, hogy mi kellhet, pl. Tamásna...

Hát az úgy volt, hogy elindultam szerencsétpróbálni. Hamubasült meg ilyenek nem voltak, de azért, szó se róla, hoztam néhány tök felesleges cuccot és otthon hagytam olyat, ami kellene. Mintpl a drága pénzen vett GPS-t, amin csak közép-európai térkép van, de legalább kaptam hozzá szivargyújtós töltőt, amit - kocsi híján - eddig esélyem se volt kipróbálni. Ami meg kellett volna... nade ezt sorjában. Az egész ott kezdődött, amikor egyik péntek reggeli kávézásnál drágabátyám kitalálta, hogy, ha nem lesz meló egyikünknek se, akkor húzzunk ki osztrákba, szalagmunkára, mertmivelhogy onnan akár hetente hazajárhatnánk. Persze nem találtunk rögtön baromi jól fizető, határhoz közelit, úgyhogy keresgélni kezdtünk, vagyishát mi, kicsiny családommal inkább a költözéses projekttel foglaltuk le magunkat. Mert az vicces... (Hát nem az.) Azért, első felindulásomban regisztráltam az indeedre, beállítottam a hírlevelet, ahogy kell, és vasárnap éjjel, hullafáradtan, jelentkeztem is egy angliai melóra. ...