Londonban sej

Sima út volt: semmi végső állomásos fíling, sikoltozás, vagy döcögő leszállás, sőt később is annyira simán ment minden, hogy az szinte ijesztő. AZ első benyomásom Londonról: rohadt sok a lépcső! Gondolhatjátok, egy 22 kg-os bőrönddel caplattam fel és alá, és csak egyetlen helyen találtam liftet. Majd megszakadtam (és persze megfogadtam, hogy soha, de soha többet nem utazok ekkora pakkal), de szerencsére Erzsi néni elém jött, így aztán megúsztam két buszozást. Vagy egy városi körtúrát megpakolva.
Az angolok dilisek. Komolyan.Az első sokk (a lépcsők után) akkor ért, amikor be akartam dugni a laptopot. Más a csatlakozó! A második a villanykapocsoló volt: többnyire egy madzag, ami lelóg a plafonról.
A szobák szűkek, a kertek aprók, de gyönyörűek, rengeteg a rózsa, és az egész olyan... liliputi.
Valójában rosszkor érkeztem, mivel NI number nélkül nem tudtam bankszámlát nyitni, csak egy feltöltős sim kártyát intéztem (egy kedves, pakisztáni fiúval, aki vicces akcentussal mondta, hogy "hogy vagy?", mert ennyit megtanult a magyar barátaitól), semmi mást. Beküldtem pár helyre az önéletrajzomat, regisztráltam agencyknél, meg beszéltem néhány honfitárssal, de ők se adtak használható tanácsot - egy kivétellel. Valójában Londonból egészen hétfőig nem sokat láttam, csak néhány utcát a nyugati részen, Hétfőn aztán Erzsi néni kitalálta, hogy az ő ismerősének tanácsát követve menjünk el az egyik portugál étterembe, mert ott, állítólag van üresedés. Persze csekkoltam az útvonalat a neten, de a néni egy másik helyre vitt: a Tescoban levőbe. Amíg ő bevásárolt, én kitöltöttem egy jelentkezési lapot, de mivel a szlovák üzletvezetőnek előttem még volt egy interjúja, a néni hazament. Természetesen nem jelentkezhettem bankszámlaszám hiányában, szóval kicsivel később elindultam vissza a... na igen. A telefonomon nem volt internet, és az embereknek, akiket megkérdeztem, halvány lila gőze se volt, merre lehet a Szent Mihály utca. Szóval maradt a női megérzés.
Néhány órával később, az ebédre érkeztem meg, kissé ugyan elfáradva, de marha büszkén, hogy megoldottam a feladatot, és még a Wembley stadiont is láttam közelről (persze, amúgy nem esett volna útba...).
A korábbi kétségeim az eljövendő munkával kapcsolatban (az idősgondozással) nem szűntek meg, de mivel nem csak bátor vagyok, de makacs is, nekivágtam Dél-Anglia meghódításának.