A Temze torkolata

Gravesendbe eljutni könnyebb volt, mint gondoltam, de a lépcsők azért megint kiakasztottak. Erzsi néni elvitt a vasútállomásra, ahol nem működött a jegyautomata. (Érintőképernyős, állomásválasztós hájteh, de... haha, tisztára, mintha otthon lettem  volna.) A hölgy, miután látta, hogy fizetnék a jegyért, de a gép csak kártyát fogad el, és különben se találja a King's Crosst, beengedett a kapun. Nagyon hülyén néztem, hogy de akkor hogy fizessek? Mondta, hogy majd kifelé. Oké, ő biztos tudja. A kiszállásnál az ajtó - jegy hiányában - nem engedett át, de az itteni hölgy is, miután elmagyaráztam a helyzetet - gond nélkül átengedett. Jó, mondom, de hol fizessek? "Balra" - válaszolta, én meg engedelmesen megkerestem a gépeket. Volt vagy tíz, de csak egy olyan, ami elfogadott bankjegyet. A korláthoz toltam Böhömkét (a bőröndöm ekkorra már saját nevet kapott) és próbáltam venni egy jegyet. De csak innen tudtam volna oda, visszafelé - logikusan - nem működött. A biztonsági őr zökkentett ki azzal, hogy enyém-e a bőrönd. Ja, mondom, de ha már itt van, segítsen. Gyerekek, az az arc, amikor megértette, hogy mi a bajom! Prájszlesz! Éppen csak nem röhögött körbe. Oké, mondja semmi gond, ne vegyek jegyet, csak menjek. És rámkacsintott. Szóval mentem. A King's Crossra. És közben a Harry Potter kattogott a fejemben: a vonatom a 13.(!) vágányról indult. Modern járgány, kicsit szűk ugyan, de legalább a kijelezőn folyton ment, hogy hol vagyunk, mi következik.
Gravesendben senki se várt. A kolléganő - Inga - hívott nem sokkal később, hogy ő még Lutonon van, kb egy óra. Vártam, nézelődtem. Éppen felújították az állomás előtti parkolót, úgy hogy sokat tanultam a térkövezésről a (vélhetően) lengyel melósoktól.
Mikor már kezdett nagyon elegem lenni, csak megérkezett a kollegina a saját sportkocsiján és elvitt a szállásra. Kint az ajtóbán álldogált egy csinos lány, aki a bemutatkozásnál közölte, hogy ő is magyar és már nagyon várt. Enci egy nappal előttem érkezett, az első három napján esett az eső és nem volt wi-fi. Nem tudom, hogy bírta ki...
Nagyon megkedveltem a csajt: első perctől olyan volt, mintha évek óta ismernénk egymást. Aztán másnap megkezdődött a tréning.
A trénerek - minden nap másik -  aranyosak voltak, és nem is beszéltek gyorsan, csakhát szakszöveget, cockney tájszólásban... Néha elvesztettem a fonalat, főleg úgy délután három körül.
Közben azért beszélgettünk a már ott dolgozó lányokkal és nem lettünk nyugodtabbak. A fizetés és a munkabeosztás még mindig homályba burkolózott.
Akadtak azért különös figurák is, pl az egyik csaj, akivel együtt kezdtük a képzést, Olaszországból érkezett egy hordozható szaunával. Ehhez képest az én mini hangszóróm szinte eltörpül.
Esténként, már amikor nem voltunk nagyon fáradtak, sétálunk a kisvárosban. Megnéztük a Temze torkolatát is, amit a bűz alapján hamar megtaláltunk. Mit ne mondjak, komoly csalódás volt.
A tréning után másnap jött értünk Inge, hogy elvigyen Tunbridge Wellsbe a szállásra, utána meg a tombrdge-i központba autóvezetés vizsgát tenni.