A királyi város

Hogy Tunbridge Wells miért kapta a "Royal" melléknevet, na azt nem sikerült kiderítenem, de vannak a királyi családra utaló elnevezések. Mindenesetre egy szép kisváros, és tök jó a levegője, viszont kocsi nélkül halál. A szállásunktól minden, érted MINDEN messze volt: a bevásárlóközpont, az állomás, a város széle... Csupa hegy, meg völgy, na jó, inkább hegy.
Az autóvezetés Tombridge-ban rémálom volt: vagy háromszor lefőttem, kétszer kanyarodtam a rossz sávba, és az oktató folyton ismételgette, hogy kuplung fel - de legalább ez a része nem jelentett újdonságot, az otthoni oktatóm is folyton ezt nyomta.
Remegve szálltam ki a végén és eldöntöttem, hogy ez nem nekem való. Persze, nem meséltem a szikár, angol úrnak a hat évvel ezelőtti balesetemről, meg, hogy azóta se sokat vezettem, és a helyi KRESZ is elég más, de ő azért megnyugtatott, hogy, ha nem idegeskedek, akkor nem lesz baj. Na ja.
A szállás a hegy - na jó, csak nekem, alföldi gyereknek az - oldalában volt, szép kis ház, rohadt sok lépcsővel. Aztán odabent még egy kis lépcső, és, hogy ne legyen unalmas, még a szobámhoz is vezetett fel pár. Ingyen fittness, tudom.
A lakótársakkal, egy portugál és egy olasz lánnyal csak futólag találkoztunk, így nem volt érkezésünk kifaggatni őket.
Másnap kezdődött az un. shadowing, vagyis mentem egy kolléganővel, aki már fél éve a cégnél van és figyeltem. Persze, ahol lehetett segítettem, mert egy végtelenül szimpatikus, szintén portugál, Martha nevű csajt kaptam, aki ügyesen és kedvesen bánt az idősekkel, nem vette túl szigorúan a dolgokat. Másfél napig melóztunk együtt, utána neki volt szabadnapja, kedden meg nekem kellett NI number interjúra mennem egy elég messzi városba. Bár itt Angliába a távolságok kissé más értelmet nyernek.
Szóval abban a két napban elég sokat láttam a munkából, az nem is rettentett el, de a vezetés... na, az gáz. Keskeny utak, kanyargósak, mindenki megy, mint a meszes, mert a lányok időre kell, hogy odaérjenek az ügyfélhez, de persze GPS-el tájékozódnak, ami gyakran félrevisz és a távolságok... huh. Belegondoltam, hogy napi szinten 12-15 órában ezt nyomni, és az ügyfeleknél is toppon lenni, mert ők aztán tényleg gondoskodást igényelnek. Háááát...
Szombat estére már eléggé beparáztam, pláne, hogy addigra már begyűjtöttem néhány infót a lakótársaktól. Kiderült, hogy mindketten egészségügyisek, és a munka része nekik se jelent problémát, csak a vezetés-tájékozódás-benzinköltség.
Akárhogy számolta, rájöttem, hogy nem éri meg.
Szombat este rám írt Face-en egy régi ismerős, Judit.
Még otthon, a költözés végén egyszer busszal mentem az albérletbe, és a buszsofőr, Zsolt, a második főnököm volt anno, 18 évvel ezelőtt. Beszélgettünk kicsit, kérdezte, hogy tudom-e, hogy Judit (ő mutatott be minket egymásnak) Angliában van. Nem tudtam, de nem is beszéltem Zsoltnak a kiutazásomról, szóval ezt egyfajta jelnek vettem. Miután megérkeztem Londonba, ráírtam Juditra, hogy menjünk el kávézni, de a drága azt válaszolta, hogy az hosszú út lesz, mivel Skóciában van már április óta, egy hotelben dolgozik.
Na, azon a bizonyos szombat estén, amikor már alig láttam az idegtől, rámírt, hogy mizu. Elpanaszoltam neki a félelmeimet, és azon melegében megkérdeztem, hogy nincs-e náluk üresedés. Azt válaszolta, hogy fura, hogy ezt most kérdezem, mert épp ma beszélt a general managerrel, aki keres egy housekeepert. Megadta, hogy hova küldjem az önéletrajzomat.
Innentől nem volt más dolgom, csak reménykedni.
Hétfőn felhívott Ania, a skót hotel general managere. Beszélgettünk, megegyeztünk. Felvett. Az a megkönnyebbülés - elmondhatatlan. Már csak fel kellett mondanom.
Mivel aznap bank holiday volt - vagyis minden zárva, az iroda is, csak Inganak tudtam írni, hogy mi a szándékom.
Miközben a válaszra vártam, elmentem Maidstonba, az NI number interjúra.
A busszal könnyebb volt odatalálni, mint ahogy a google mondta - a végállomás gyakorlatilag a job office épülete mellett van. Még maradt egy kis időm is, hogy beugorjak a primark-ba harisnyáért, mivel az kell majd az új melóhoz.
Az irodában egy kellemes, Michael Cain-re hasonlító úriember kérdezgetett, tisztán és érthetően beszélve az angolt. Láthatóan hozzászokott a külföldiekhez.
Kértem, hogy a papírt már majd Blairgowrie-ba postázzák. Ettől tisztára felélénkült, elmesélte, hogy ő is volt többször Skóciában, és tetszett neki (de, persze, nem élne ott, mert baromi rossz az idő), és, hogy az ősei is onnan származnak (ezt, mondjuk, már ránézésre megmondtam volna).
A doksit két héten belülre ígérte, szóval teljesen megnyugodva távozhattam.
Odakint voltam, amikor hívott Inge, hogy felszed a hivatal előtt és bevisz Tombridge-be, mert olvasta az sms-t.
A felmondás egyszerű volt: nem akadékoskodtak, nem feszítőztek: mivel még nem kaptam kocsit és nem kerültem nekik effektíve semmibe, simán elengedtek. Azzal se volt bajuk, hogy másnap este akartam csak elhagyni a szállást.
Szerdán becsomagoltam, már nem is számoltam, hanyadjára az elmúlt két héten belül, és Encivel elmentünk vonatjegyet venni. Meg, persze vásárolni. A térkép szerint az ASDA nem volt messze az állomástól, de a valóságban... hát, nem mondanám, hogy egy macskugrásnyira. Visszafelé még viccesebbnek találtuk a dolgot (ez, persze, nem igaz) mert az utak kissé nehezen követhetőek. Végig azon izgultam, hogy még legyen időm aludni indulás előtt.
Enci tündér volt: kikísért az állomásra, még Böhömkét is húzta.
A legnehezebb az egészben ez: megkedvelsz valakit, megosztod vele a gondodat-örömödet, aztán továbbállsz. A szívem szakadt, amiért ott kell hagynom egyedül, egy olyan melóban, ami nem biztos, hogy megéri az erőfeszítést.
Nekivágtam Angliának - ezúttal hosszában.