Az ötlet - Miért pont Anglia?

Hát az úgy volt, hogy elindultam szerencsétpróbálni. Hamubasült meg ilyenek nem voltak, de azért, szó se róla, hoztam néhány tök felesleges cuccot és otthon hagytam olyat, ami kellene. Mintpl a drága pénzen vett GPS-t, amin csak közép-európai térkép van, de legalább kaptam hozzá szivargyújtós töltőt, amit - kocsi híján - eddig esélyem se volt kipróbálni. Ami meg kellett volna... nade ezt sorjában.

Az egész ott kezdődött, amikor egyik péntek reggeli kávézásnál drágabátyám kitalálta, hogy, ha nem lesz meló egyikünknek se, akkor húzzunk ki osztrákba, szalagmunkára, mertmivelhogy onnan akár hetente hazajárhatnánk. Persze nem találtunk rögtön baromi jól fizető, határhoz közelit, úgyhogy keresgélni kezdtünk, vagyishát mi, kicsiny családommal inkább a költözéses projekttel foglaltuk le magunkat. Mert az vicces... (Hát nem az.)

Azért, első felindulásomban regisztráltam az indeedre, beállítottam a hírlevelet, ahogy kell, és vasárnap éjjel, hullafáradtan, jelentkeztem is egy angliai melóra. Hogy miért? Passz. Jó ötletnek tűnt.
Hétfőn, (vagy kedden? - mindegy, piszok gyorsan) válaszolt egy szlovák agent, hogy köszönik a jelentkezésemet, meg küldtek egy - amúgy teljesen korrekt - dokist, hogy mit kell csinálni, fizetni etc. Egyetlen dolog nem tetszett: hogy közvetítési díjat kértek. Tőlem. Ez, ugye, ébreszt némi gyanakvást az ember lányában.
Még aznap este Mocsi barátnőm hívott, hogy jelentkezett egy angliai melóra, és behívták interjúra Pestre, nincs-e kedvem vele menni a UK-ba. Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban :-), mivel azt válaszoltam, hogy de, még jó, hogy van!
Az események innentől kezdve gyorsan pörögtek: oszkáros telekocsi, Pest, interjú egy magyar közvetítővel, aki kissé lassúnak tűnk és kevéssé tájékozottnak, aztán két napra rá még egy időpont - naná, hogy Pesten -, ezúttal már az angol közvetítővel. Két angol - na jó, csak az egyik volt echte, a másik vmi orosz nevű - csajossal dumcsiztunk. Édesek voltak, meg minden, a végén közölték, hogy megfelelek az elvárásoknak, mert jól (?!) beszélek angolul. Szerintem nagyon kétségbeesetten kellett nekik az ember. Viselkedészavaros, mentálisan sérült fiatalok mellé kerestek amolyan care person-félét, Birmingham mellé valahova.
Köv. kör majd húsvét után egy skype-os interjú - ezúttal már majd a reménybeli foglalkoztatóval.
Aznapra még sikerült beiktatnom egy találkozót, mert, mint kiderült, Anyuka drágának van egy idős nagynéni-féléje Londonban, akik épp Pesten voltak, de két nap múlva már mennek is vissza. Na, felhívtam a nénit, aki tündérkedvesen fogadott, beszélgettünk, mondta, hogy menjek el hozzájuk, van kiadó szobája nagyon olcsón, majdcsak találok valamit. Tisztára feldobódva mentem haza.
Ezután - semmi.
Teltek-múltak a napok, a kutya se szólt hozzám, de persze nem is akadt ilyen úri huncutságokra, mint álláskeresés, időm, mivel KÖLTÖZTÜNK (erről bővebben Tamás blogján: krystohans.blogspot.com).
Egyszer aztán csak rászántam magam és rákérdeztem a pesti fickónál, Pálnál, hogy mi a hekk van.
Tökre meglepődött, azt hitte, hogy már van időpont, meg minden, és már intézem az erkölcsit, fordíttatást, ajánlóleveleket ésatöbbi.
Hát, mondom, rohadtul nem. De azért átküldte, hogy hol is kéne dolgozni. Birmingham mellett, ja, vagy 80 km-re, igazából Worcesterhez (ejtsd vúszter, de szerintem az ottaniak rosszul tudják ;-)) közel, világvége, sarkon jobbra, egy kis falu mellett 1-2 mérföldre. Yep.
Pár napra rá írt, hogy kaptam időpontot - Holy Shit! - pont a szülinapomra.
Najó, akkor úgy szervezzük, hogy aznap még biztosan legyen net a régi lakásban. amikor közelgett az időpont, szépen felöltöztem, és nem csak derékig, mondván, hátha fel kell állnom valamiért, úgy ne járjak, mint az a közel-keleti elemző pasi az élő BBC adással, Smink, hajat belő, kamerát beállít, átköltözik a gyerek szobájába, mert a miénk káosz, kamerát újra belő és... vár. Noting. Negyedóra elteltével rászóltam Pálra, hogy na mi van.
Várjak, írta. Teltek a percek. Még mindig semmi.
Na jó, mondom, ez több kettőnél, már csaknem egy órám ráment, mire visszaszólt, hogy kértek nekem új időpontot. Indoklás? Ja, az nincs. Biztosan elfelejtették.
Nem mondom, hogy remek hangulatban folytatódott a napom, pedig a srácok mindent megtettek. Még tortát is kaptam, meg egy szép, nagy gyertyát. Azt azért, hogy ha megyek a UK-ba, akkor majd minden este egyidőben (számolva az időeltolódással) gyertyát gyújtunk - ők és én. (A gyertya azóta is jön velem, de még érintetlen.)
Oké, elköltöztünk, kaptam új időpontot, és már az új lakásban ismét rákészültem. A mi szobánk káosz, tehát a gyerekekébe ültem át a laptoppal. Smink, üzleti öltözék, angol cv megnyit, és... wazze, már megint semmi! Skype Pálnak. Nem tudja. Nem ér el senkit, majd kér új időpontot. Jól van, mondom, de nincs más melótok? Ez kissé, háthogymondjam, komolytalan. Volt másik meló: idősgondozás. Ez se London, hanem Kent-megye. Pfff. Mindegy, azért valahol el kell kezdeni.
Másnapra kaptam időpontot a cég HResétől, aki TÉNYLEG hívott. A csaj szimpi volt, de a meló se látszott gázosnak, de  hogy vezetni kell...? Baloldalt...? Jajaj.
Közben kaptam újabb időpontot ez első cégtől (egy elég közelit). Na, mondom, akkor nézzük, ők mit adnak.
Ezúttal, végre, megvolt velük is a csevely, és - mit ne mondjak - baromira nem tetszettek. Kevesebb pénz, három műszak, és itt is kell vezetni, amikor a gyerekeket viszem valahova. Húha, ez nem lesz jó, gondoltam.
Választanom kellett, ezért az idősekre voksoltam; ha már mindenképpen volánhoz kell ülnöm ennyi idő után, akkor inkább úgy tegyem, hogy nem visítozik a hátam mögött akármennyi viselkedészavaros(!) kölyök.
Mivel igazán egyik se tetszett, Tamás felvetette, hogy - élve az angliai nagynéni ajánlatával - akár ki is utazhatnék szétnézni. Hátha.
Így aztán 18-ára lefoglaltam a jegyet. A többit meg majd holnap. Most kidőlök.