Egy dartonita kalandjai Angliában

Mostmár igazán, de teljesen angliai munkavállaló lettem: megkaptam a bankkártyámat. Ez, persze, azt jelentette, hogy megejtettem az első pénzküldést haza, ami azért annyira nem egyszerű innen. Először (amíg csak számlaszámom volt, de a kártya még nem jött meg) bankon keresztül próbáltam utalni, de nem sikerült (kicsit körülményes az internet bank használata), de kártyával a TransferWise-on keresztül könnyen ment (az első tranzakció ingyenes, és Judit volt olyan drága, hogy küldött meghívót). Aztán következett (volna) a telefonvásárlás - tartsuk be a fontossági sorrendet -, mivel a kisdrága csak a Telenoros kártyát fogadja el. Kerestem az ebayen, és a legolcsóbb, amit találtam, naná, hogy kínai volt, amivel nincs is baj, csak.. Na igen, az angol bank rögtön küldött egy smst, hogy ismeretlen eladótól vásároltam, ismerem-e, válaszoljak igennel, vagy nemmel. Csakhát az O2 kártyám előző nap járt le, és időközben megrendeltem egy másikat, ami sokkal jobb kondíciókkal külföldre is enged te...

Tegnap, mivel meglepetésszerűen hamarabb végeztünk, úgy döntöttünk Judittal, hogy elmegyünk Blair-be. Gyalog, mert az úgy költséghatékony, meg különben is: kell az a kis mozgás. (Judit telefonján van lépésszámláló, így tudjuk, hogy munka közben kb. 7-8 km-t sétálunk. Tegnap - a rövid nap miatt, csak 5,2-t.) Az idő megint nekünk kedvezett, szinte megizzadtunk, mire a pár kilométeres gyaloglás végén beértünk a Tescohoz. Bementünk és vettünk kaját, amivel lesétáltunk a Ericht-hez, kiültünk ez egyik lapos kőre, és... az ezt követő jelenetet felhasználhattuk volna egy horrorfilm forgatásához. Képzeljétek el a fantasy hátteret (zubogó hegyi folyó, sötét felhők, őrülten zöld, sűrű vegetáció a parton), és a két nőt, amint puszta kézzel, éhesen ráveti magát a szaftos grillcsirkére. Mentségünkre szolgáljon, hogy volt hozzá kenyér, magnum jégkrém, kék sajt és kóla. Halljátok, a Coca-coke itt a legfinomabb. Komolyan: egész más az íze, mint otthon. De, persze, minden más is ilyen: az itteniek viszo...

Az első munkanapokat lehetetlen leírni: ismered az érzést, a mikor minden új, jószerivel azt se tudod, hol vagy? Na, én pont ezt éreztem. Szó szerint. Az első délutánon egy pillanatra szem elől tévesztettem Juditot, aztán csak álltam a hallban a kandalló előtt (amiben folyton ég a tűz - tudom már: Vándorló palota!) és nem tudtam, merre forduljak. Viszont jártam a titkos kertben, és a gyönyörű, különleges hangulatot árasztó szobákban. (Fényképek itt: fényképek ) Tényleg visszaköszönt az Outlander. Egyik délután, amikor hamarabb szabadultunk, Pati - a venezuelai, magyar származású pincérlány - elkalauzolt minket a közeli tóhoz. Azt nem tudom, mi a neve, talán Loch of Drumellie. Káprázatosan tiszta, szinte el se hittem, hogy ilyen még létezik. Mint egy mesekönyvben. Vagy a National Geographic egyik felvételén. Ekkorra a nyár épp szünetet tartott, ezért fürdeni nem tudunk - amúgy se hoztam fürdőruhát. Az első szabadnapunkon - szerencsére ugyanakkorra esett - kirándultunk egyet Dundee-ba...

Éjjel érkeztem Londonba, a Victoria Stationra. Innen, elvileg, simán el lehet jutni a Victoria Coach Stationra, ahonnan a buszok indulnak, de, könyörgöm: egyedül, éjszaka, egy zsúfolt, vadidegen városban hogy a nyavalyába tájékozódjak? Hogy máshogy: kérdezz. Kiderült, hogy a vasútállomáson, a földön különböző színű vonalak (feliratozva) vezetnek a megfelelő helyekre, pl a buszpályaudvar felé eső kijárathoz. Easy. Megabus-ra váltottam jegyet (amit aznap reggel Inga nyomtatott ki nekem az irodában). Judit óvott  ugyan ettől a járattól, mert ő már megjárta vele (persze, ezt már csak a jegy lefoglalása után beszéltük), de nekem jó tapasztalataim lettek: olcsó, viszonylag kényelmes, tudtam aludni ééés: a buszon, az ablaknál (minden ülésnél) van konnektor, emellett free wi-fi. A menetidő 10 óra, de valamit valamiért. Nem fáradtam el annyira, mint vártam. Skócia remek idővel fogadott, szinte el se hittem: napsütés, húsz fok, semmi eső. Judit eljött elém Perth-be, ami, így visszanézve n...

Hogy Tunbridge Wells miért kapta a "Royal" melléknevet, na azt nem sikerült kiderítenem, de vannak a királyi családra utaló elnevezések. Mindenesetre egy szép kisváros, és tök jó a levegője, viszont kocsi nélkül halál. A szállásunktól minden, érted MINDEN messze volt: a bevásárlóközpont, az állomás, a város széle... Csupa hegy, meg völgy, na jó, inkább hegy. Az autóvezetés Tombridge-ban rémálom volt: vagy háromszor lefőttem, kétszer kanyarodtam a rossz sávba, és az oktató folyton ismételgette, hogy kuplung fel - de legalább ez a része nem jelentett újdonságot, az otthoni oktatóm is folyton ezt nyomta. Remegve szálltam ki a végén és eldöntöttem, hogy ez nem nekem való. Persze, nem meséltem a szikár, angol úrnak a hat évvel ezelőtti balesetemről, meg, hogy azóta se sokat vezettem, és a helyi KRESZ is elég más, de ő azért megnyugtatott, hogy, ha nem idegeskedek, akkor nem lesz baj. Na ja. A szállás a hegy - na jó, csak nekem, alföldi gyereknek az - oldalában volt, szép kis há...

Gravesendbe eljutni könnyebb volt, mint gondoltam, de a lépcsők azért megint kiakasztottak. Erzsi néni elvitt a vasútállomásra, ahol nem működött a jegyautomata. (Érintőképernyős, állomásválasztós hájteh, de... haha, tisztára, mintha otthon lettem  volna.) A hölgy, miután látta, hogy fizetnék a jegyért, de a gép csak kártyát fogad el, és különben se találja a King's Crosst, beengedett a kapun. Nagyon hülyén néztem, hogy de akkor hogy fizessek? Mondta, hogy majd kifelé. Oké, ő biztos tudja. A kiszállásnál az ajtó - jegy hiányában - nem engedett át, de az itteni hölgy is, miután elmagyaráztam a helyzetet - gond nélkül átengedett. Jó, mondom, de hol fizessek? "Balra" - válaszolta, én meg engedelmesen megkerestem a gépeket. Volt vagy tíz, de csak egy olyan, ami elfogadott bankjegyet. A korláthoz toltam Böhömkét (a bőröndöm ekkorra már saját nevet kapott) és próbáltam venni egy jegyet. De csak innen tudtam volna oda, visszafelé - logikusan - nem működött. A biztonsági őr zökke...

Sima út volt: semmi végső állomásos fíling, sikoltozás, vagy döcögő leszállás, sőt később is annyira simán ment minden, hogy az szinte ijesztő. AZ első benyomásom Londonról: rohadt sok a lépcső! Gondolhatjátok, egy 22 kg-os bőrönddel caplattam fel és alá, és csak egyetlen helyen találtam liftet. Majd megszakadtam (és persze megfogadtam, hogy soha, de soha többet nem utazok ekkora pakkal), de szerencsére Erzsi néni elém jött, így aztán megúsztam két buszozást. Vagy egy városi körtúrát megpakolva. Az angolok dilisek. Komolyan.Az első sokk (a lépcsők után) akkor ért, amikor be akartam dugni a laptopot. Más a csatlakozó! A második a villanykapocsoló volt: többnyire egy madzag, ami lelóg a plafonról. A szobák szűkek, a kertek aprók, de gyönyörűek, rengeteg a rózsa, és az egész olyan... liliputi. Valójában rosszkor érkeztem, mivel NI number nélkül nem tudtam bankszámlát nyitni, csak egy feltöltős sim kártyát intéztem (egy kedves, pakisztáni fiúval, aki vicces akcentussal mondta, hogy ...