Egy dartonita kalandjai Angliában

Ez a szám most valahogy kísért: 42 nap van még hátra, az előbb a telefonom aksija 42%-on állt, és hát, ugye, ennyi éves leszek nemsoká... Az élet a mindenség meg minden... Mióta nagyobbrészt a dining roomban dolgozok - reggel és este is pincérkedek - sokkal kevesebb időm jut mindenre. Pedig azt hittem, nem így lesz: délben végzek és még marad 6 és fél órám. De nem. Feljövök a szobába, eldőlök mint a zsák, és nem bírom magam rávenni semmi értelmesre. Pedig tanulni kéne, meg fordítani, edzeni vagy futni... Viszont van előnye is a dolognak: minden nap tanulok valami újat. Ez hol egy ismeretlen szó, hol valami trükk a kajakészítésről-felszolgálásról. Így tudtam meg pl, hogyan készül az igazi porrige (amikor csak lehet, azt is eszek reggelire), vagy, hogy mi az a kelta kávé. Látom, hogy a séfek hogyan tartják melegen a húsokat, hogyan szeletelik. A tányért pl felmelegítik a főtt étellel, és hideg tányért használnak a desszerthez. A sajthoz zabkekszet (is) tálalunk, meg vajat, a halhoz hal...

Az igazán buli ebben a dologban, mármint, hogy kint vagyok - amikor el tudunk menni valahova kirándulni. Múlt héten egy napra bezárt az hotel - nem volt foglalás, nem kellett senkinek se dolgozni. Reggel Judit még tipródott, hogy szaunázni menjünk, vagy kirándulni, de ugye a szauna az könnyebben elérhető, viszont mikor van egy teljes(!) napunk messzebbre utazni? Szóval összekapartuk magunkat, kocsiba ültünk és irány Inverness. Hát ööö, izé. Szóval az úgy volt, hogy néhány hete beszélgettünk az egyik kedvenc sorozatomról, az Outlnderről, és Judit elkérte az első évadot. Beleszeretett. Innen jött, hogy mivel közel vagyunk (viszonylag) némelyik forgatási helyszínhez, akár meg is nézhetnénk élőben. Ha nem láttátok: A 2. VH után egy angol házaspár második nászútra megy Skóciába, főleg a férj távoli őse utáni kutatás miatt, de a feleség, Claire az őszi napforuló idején véletlenül megérint a követ egy kőkör közepén és visszakerül kb kétszáz évvel korábbra. Az új környezetben eleinte túlélé...

Életem során többször éreztem már egy-egy esemény, döntés kapcsán, hogy válaszúthoz érkeztem, és akárhogy is döntök, mindig bennem lesz a kétely, hogy mi lett volna, ha a másik lehetőség mellett döntök. Az utóbbi napokban ez a kérdés többször is kínzott, de, ugye, ami volt, azon már nem igazán lehet változtatni, így ezen agyalni is halál felesleges. (Attól még nehéz kiverni a fejemből...) Aztán vannak olyan helyzetek is, amikor tudod, hogy ami történik, az be fog kerülni a történelemkönyvekbe (jó esetben, ha a könyv íróinak érdeke is úgy diktálja). Nekem nem sok ilyen pillanat maradt meg, de tudom, hogy az első az volt, amikor '89-ben, töriórán néztük a tévében a közvetítést, ahogy Szűrös Mátyás kikiáltja a köztársaságot. Később, szintén tévé, aggódva figyeltük a romániai eseményeket, a diktátor kivégzését, majd a délvidéki harcokat. Az öböl-háborút már egyáltalán nem követtem, a két toronyról (NEM LotR!) meg csak később olvastam, mivel éppen akkor költöztünk ki a civilizációb...