Egy dartonita kalandjai Angliában

Hát, az van, hogy egy ideje már nem írtam. Nem magyarázkodásként, de eléggé a padlón voltam. Persze, tudtam én, hogy nehéz lesz, de a franc se gondolta, hogy detényleg. (Merthát a forró kávéról is tudod, hogy az, de, ha beledugod a nyelved...Ugye?!) Szóval a döcögő kommunikáció a családdal, a kihagyott ünnepek, fesztiválok, bulik, nyaralás... Bevallom, tudat alatt azt hittem, nélkülem megáll otthon az élet, vagy legalább annyira hiányzom majd nekik, mint ők nekem.. de nem. És, ez - lássuk be - nem kicsit frusztráló. Aztán persze itt se teljesen  normálisak a főnökök, akadnak szervezési nehézségek, a távolság mindentől... Egyszóval annyira megborultam, mint a szülés utáni depresszió idejéén. De azért közben voltak lopott óráim, amikor - két műszak között pl - elugrottunk a tóhoz. A Clunie-hoz. Szép. De tényleg. Baromi jó volt napozni egy-két órát (teszem hozzá, a tó az kb 3-4 km, szóval azért kellett kicsinyeg sétálni) az őrült meleg 18 fokban! (Azért egyszer volt 22 is.) Igen, vé...

Szerintem már említettem, hogy az itteni idő... hmmm... hogyan fogalmazzak finoman? Szóval, kissé kiszámíthatatlan. Minap, amikor teljesen váratlanul kiderült, hogy nem kell ötig dolgoznunk, hanem már fél háromkor befejezhetjük (és még estére se kell visszamenni), eldöntöttük Judittal, hogy besétálunk Blair-be. Nem volt különösebb okunk rá, de már nagyon hiányzott a friss levegő. Odafelé még csodálatos melegben (17 fok!) mentünk, de visszafelé- hát jaj. Elkezdett fújni a szél, de valami borzalmasan, ráadásul hideg is lett, meg minden, és nekem akkor már második napja fájt a bal fülem. Nem esett jól. Judit a fejére kötötte a frissen vásárolt nyári ingecskéjét, de még az én vadiúj leggingemet is. Az Anyukadrágától kapott széldzsekim engem valamennyire megvédett, de azért befújt a kapucni alá. Mikor visszaértünk átfagyva, még a sör se esett jól. (A fülem azóta is fáj - de legalább a bal kezem se javul.) Azért az ilyen napoknak vannak ám más előnyei is. Pl, hogy el tudom intézni a mosást....